Gyálon találkoztunk, szeretett üzemében. 15 éve vezeti a magyarországi Eisberget, de az elfáradás, a fásultság jeleit nyomokban sem tudom felfedezni rajta. Ugyanolyan tűzzel beszél, mintha tegnap állt volna be. Gazsi Zoltánt, az Eisberg Hungary ügyvezető igazgatóját arról kérdeztem, hogy ebben a járvánnyal, háborúval nehezített időszakban hogyan vezeti a vállalatot, hogyan tervez, hogyan igyekszik kiküszöbölni a negatív hatásokat.
Amikor 2020. március 11-én a kormány elrendelte a COVID miatti vészhelyzetet, mit éreztél, mire gondoltál, mint vállalatvezető? Felmerült benned, hogy ez egy nagyon új, nagyon kemény helyzet?
A klímaváltozás az elmúlt években megedzett már bennünket, folyamatosan készenléti állapotban vagyunk. A COVID nem segített persze, azonban ez ebből adódó helyzeteket sokkal könnyebb volt kezelni. Lényegesen nagyobb kihívás számunkra, már hosszú idő óta, hogy mi történik azzal a nyersanyaggal, mi történik azokkal a növényekkel, amelyekkel dolgozunk: kisülnek, elfagynak, elveri őket a jégeső, megtépázza a homokvihar, megeszi a kártevő, megtámadja a betegség és így tovább. Nem kaptam tehát a szívemhez az említett napon, hogy jaj, Istenem, most mi lesz. Egyébként is van bennem egy örök bizodalom, hogy akármi történik, bármilyen bonyolult is a helyzet, a csapatommal meg fogjuk tudni oldani. Én abból indulok ki, hogy ha itt nálunk egy nagyon jó, összeszokott gárda van, jobb, mint a konkurenciánál, akkor minél nehezebbek a körülmények a piacon, annál nagyobbá válik a mi helyzeti előnyünk. Az iparágunkban ugyanis mindenki ugyanazokkal a gondokkal küzd, tehát ami a különbséget okozza, az a munkatársi közösség minősége és harmóniája.
Te egyébként mindig is olyan ember voltál, aki nem ijedt meg a bonyolult helyzetektől, sőt akkor élt igazán, ha ilyeneket kellett megoldania?
Nagy szerencse, hogy nyugodt típus vagyok, és nem is tagadom, hogy sokszor élvezem a bonyolult helyzeteket. Nagy sakkjátszmának tekintem a munkát, az életet: izgalmas dolog előre gondolkodva, másoknál előrébb járva, okosabban taktikázva haladni, előzgetni. Egy-egy elvesztett csata tanulságaiból felépülve − és nem megtörve − haladni tovább a következő célig. A nehéz időkben, a nehéz szituációkban sok mindent másként látunk, a dolgok relativizálódnak, és ez normál időkben is segít a jobb döntések meghozatalában. Tudtuk, hogy ez az évünk nem lesz könnyű, ezért elhívtam a céghez Rakonczay Gábort, hogy tartson egy előadást a menedzsmentnek arról, hogy számára mi a nehéz szituáció, hogyan készül az extrém helyzetekre, milyen megoldásai vannak krízishelyzetekben saját testi-lelki egységének és a csapategység fenntartásában. Ilyenkor kiderül, mi a fontos, és mi kevésbé. Ezt kell nekünk is megértenünk, megtanulnunk, megéreznünk. Amikor nálunk bajok vannak, akkor mondjuk az azt jelenti, hogy például valamelyik üzletláncban nem lehet madársalátát kapni. Mi mindent megteszünk, hogy ez ne így legyen, de azért nem ez a legnagyobb katasztrófa a világban. Ezt kell megtanulnunk: tesszük a dolgunkat a tőlünk telhető legnagyobb odafigyeléssel, ha pedig valamilyen probléma adódik, azt a helyén kezeljük, nem omlunk össze.
A COVID tehát nem rettentett meg benneteket. Az orosz-ukrán háború jelent nehézséget a számotokra?
Az általános drágulás jelent gondot. Ha bármit szeretnénk építeni, az most nagyon sokba kerül és nagy csúszásokkal lesz készen, hiszen mindenki küzd valamivel. Se anyag, se szakember. Márpedig bővíteni kívánjuk a raktárkapacitásainkat, tehát lenne mit csinálni. Ilyenkor adok hálát a Jóistennek, hogy az üzemünkben másfél éve végeztünk egy beruházást, ami akkor 1,5 milliárd forintba került. Ma legalább 2,5 milliárd lenne, és 4-5 hónappal nyúlna ki a határidő.
Ami minket speciálisan, a beszállítóinkon keresztül érint, az a gáz és a műtrágya árának a növekedése. Előbbi hatására például a hollandok felhagytak az üvegházi paradicsom termesztés egy részével, és egyből 25-30 százalékkal drágult a termék, ami nekünk ugyebár alapanyag. Mi viszont éves szerződéseket kötünk… Hogyan tudom elfogadtatni a vevőimmel, hogy három hónap után módosítani akarom a megállapodásunkat? Ez innentől kezdve egy nagyon intelligens játék: meggyőzni a megrendelőt arról, hogy neki sem jó az, ha mi tönkre megyünk. Ehhez kell megfelelő stílus, empátia, meggyőző erő. A munkaerő hiánya ugyancsak égető probléma, mert itthon relatíve kis területeken zajlik a salátatermesztés, ahol nem éri meg gépesíteni. De vajon lesz-e kézi munkaerő? A munkaerőhiány minden területen árfelhajtó tényező lett, és a folyamatnak koránt sincs vége.
Beszéltünk arról, hogy minden problémát meg tudsz oldani, ami a te hatókörödbe esik. Az áremelkedés azonban rajtad kívül álló dimenzió.
A kolbász, a kenyér, az olaj, a csirkemell itthon alapélelmiszer, a saláta általában nem az. A húsipar néhol már heti árakra állt át, euróban, annyira kiszámíthatatlan lett a takarmányellátás a gabonahiány következtében. Kérdés, a konyhakész saláta a családok mekkora részénél vált alapélelmiszerré? Azaz, ha a fogyasztó spórolni akar, mely élelmiszer fogyasztását fogja majd vissza, meddig bírja el a termék az árak szükségszerű emelkedését? Harminc éve még nem volt például jégsaláta Magyarországon. Ma már van, de azt tudni kell, hogy a saláta piac nagyon törékeny. Én azt látom, hogy a tudatos, egészséges étkezésre csak nagyon kevesen figyelnek oda nálunk. Márpedig egy társadalom érettségét nekem az mutatja meg, hogy mit esznek az emberek. Nem állunk túl előkelő helyen ebben a tekintetben. Abban én hiszek, hogy a saláta fogyasztók viszonylag széles köre nem szeretne lemondani erről az élvezetről akkor sem, ha többe fog kerülni. A kérdés az, hogy elég nagy-e ez a réteg ahhoz, hogy fönntartson egy olyan céget, mint amilyen a mienk. Egyet tudok mondani, mi mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy ne zsugorodjon a salátát vásárló emberek száma. Egyébként ebben a kereskedelmi láncok is a partnereink, mert tudják, a friss zöldség bevonzó termék, a zöldségespult előtt formálódik a fogyasztókban a kereskedelmi lánc általános minőségi imidzse.
Az Eisberg Magyarország része egy svájci központú vállalatcsoportnak. Mennyire veted alá magad a központi elvárásoknak, illetve mennyiben vagy autonóm vezető? Azért kérdezem ezt, mert egy beszélgetésben elmondtad, hogy miközben létszámstop volt meghirdetve a csoportnál, te vettél fel embereket, mert új munkatársakra volt szükség. Azt mondtad akkor, te tudod, hogy mi kell itt nálunk, nem pedig a központ, Svájcban. Ha jól emlékszem, azt is hozzátetted, hogy nem jelentetted le a felvételt, mondván, ha kiderül majd megmagyarázod.
Ebben a tekintetben talán tényleg kuriózumnak számítok Magyarországon. Sokan mondják, milyen könnyű nekem, mert jó főnökeim vannak, akiknél ezt meg lehet csinálni. Nos, nem mondom, hogy rossz főnökeim vannak, de ez azért nem ennyire egyszerű. Ezt a szabadságot a jó főnököknél is ki kell harcolni. Abban kell hinni, hogy ezek az emberek is keresik a kompromisszumokat. Ma Magyarországon nem nagyon egyszerű találni egy olyan embert, aki brandépítő, kapcsolatépítő, magáénak érzi a céget, jól kezeli a munkatársakat. Én abból indulok ki, hogy én jól csinálom, amit csinálok, sikeres a cég, jó a híre, az emberek szeretnek itt dolgozni, miért kellene csak nekem megkötni minden kompromisszumot? Én akkor tudom ezt így csinálni, ha nagy szabadságfokkal hagynak dolgozni. És ezt nem úgy teszem, hogy kérem, hogy hagyjanak. Hanem minden jó eredmény elérésekor elmondom, hogy ez azért van, mert hagynak…
Minden megnyilatkozásodból, LinkedIn-posztodból azt láthatja a közönség, hogy nagyon fontosak neked a munkatársaid, az emberi tényező, a csapat.
Igen, igyekszem nagyon odafigyelni a kollégáimra, ezért sohasem dőlhetek igazán hátra vezetőként. Mert igaz, hogy van egy nagyon jó csapatom, de ez egy rossz döntés nyomán vagy egy nem megfelelő konfliktuskezelés hatására egyetlen nap alatt meg tud változni, és egyik pillanatról a másikra akár egy teljesen más gárdával találhatom szembe magam. Nagyon fontos, hogy a nálunk dolgozó vezetők élethelyzetében bekövetkezett változásokat, a cégen belüli konfliktusaikat hamar észrevegyem, kezeljem. Természetesen ebben nagy segítségemre van a menedzsment is, hiszen nagyon egységesek vagyunk abban, ki illik hozzánk. Szóval az új belépők integrálásában sokan intenzíven részt veszünk, annak érdekében, hogy a csapategység ne törjön meg. Minden új ember felvételénél fontos kérdés, a személyisége: illik-e csapatunkba. Ha nem, akkor no way, hogy felvegyük, kérheti ezt akár a svájci főnököm is, eléggé hajthatatlan vagyok a cég érdekében.
Kevés vezetőt látok, aki ennyire együtt rezdül a csapatával. Gondolom, ezt nem tanultad, hanem jön belőled. Hogy csinálod, hogy még a munkatársaid lelkiállapotáról is képben vagy?
Nekem ez fontos. Az igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy régebben a csapat sokkal több tagjáról tudtam, hogy éppen milyen lelkiállapotban van. Kicsit nyomaszt is, hogy ma már kevesebb dologról van tudomásom. Nyilván mindez összefügg a betegségemmel is, aminek hatására átrendeztem a prioritásaimat. Szépen lassan elkezdtem kintebb vonulni, és kineveztem egy helyettest, akivel nagyon jól kiegészítjük egymást, nagyon jól együtt tudunk működni. A lelkem azonban, azt gondolom, akkor is a cégben kering, amikor fizikailag nem vagyok itt. J Tudják, milyen döntésben kell engem keresni, anélkül, hogy ez nagyon erősen pontosítva lenne. Etika kérdések, határesetek, a szervezettel, vezetőkkel kapcsolatos ügyek, új irányok, fejlesztések mindenképpen ez a kategória.
A klímaváltozásról a beszélgetésünk elején már ejtettünk szót, és úgy érzékeltem, hogy az az igazán nagy kihívás a számotokra.
Bármint is lesz, bármerre is halad e tekintetben a világ, az biztos, hogy a jó minőségű élelmiszer egyre többe fog kerülni. Egyre nagyobbak lesznek a növénytermesztők és gazdálkodók veszteségei, egyre kevésbé fognak munkaerőt találni. Kérdés, hogy emiatt a könnyebben gépesíthető növényi kultúrák irányába halad-e majd a világ, a kézi munkaerőt igénylő növények, termékek pedig eltűnnek a süllyesztőben. Ez a folyamat már elindult, és a háborúval egyre erősödik. A zöldségtermesztésben Magyarországon a legnagyobb korlátozó tényező ma az ember. Nálunk nincsenek nagy farmok, a kis gazdaságokban nincs automatizálás, nem lehet kiváltani az élő erőt. Emiatt pedig támogatás nélkül nagyon nem lehet normális áron előállítani a terményeket. A termesztést tekintve nem egy másik saláta-előállító cég a mi konkurenciánk, hanem például a gabonaipar. Egyre magasabb árakon vesznek olyan alap élelmiszereket, amelyek termesztése jól gépesíthető: kukorica, búza, napraforgó, repce… Amennyiben az amúgy is csökkenő létszámú termesztői csapat átáll, nem lesz, aki salátát termesszen. Persze, amíg lesznek szegényebb országok, ahonnan importálni tudunk bizonyos termékeket, a globális piac az onnan beszerzett alapanyagokkal ideig-óráig tudja ellensúlyozni az áremelkedést. Nyilván mindig lesznek piackorlátozó, a piacot torzító intézkedések, amelyek a hazai termékeket igyekeznek védeni, a hazai termelőket támogatni. A dánok például hajlandók akár 40 százalékkal is többet kiadni a dán élelmiszerért. Nálunk ez nem így van, mi a 3 forinttal olcsóbb szlovák tejet vesszük meg, bár a magyar termékkampányok biztosan tudnak eredményeket is felmutatni, és kell is ezt erősíteni. Ugyanakkor az egészséges étkezés nemcsak pénz, hanem kultúra kérdése is: arról szól, hogy a társadalom felismeri-e az egészséges élelmiszer fontosságát. Én sok gazdag embert ismerek Magyarországon, akinek egyáltalán nincs arra rálátása, mennyire fontos ez. Az autójába prémium benzint tankol, de saját testébe – meg gyerekzsúron a már tizenévesen elhízott gyermekébe – tömi a cukros üdítőt, pogácsát, marékszámra az olajos popkornt. Számomra elképesztő még nézni is ezt. Persze van egy elszegényedő réteg, amelyiknél a minőségi ételek korlátja a pénz. Őket nagyon sajnálom, mert a jó minőségű termékek helyett olcsóbb, rosszabb minőségű helyettesítő termékek lépnek be az életükbe.
Régen a gazdag ember volt a kövér, most a szegény, mert nem jól és nem jót eszik. Van dolga ezzel sok mindenkinek, mielőtt összeomlik az egészségügyi ellátás a cukorbetegség és az elhízás egyéb következményei miatt. A hazai társadalom 65%-a túlsúlyos vagy elhízott. Összességében azon fog sok minden múlni, mit gondolunk az egészségről, és mit leszünk hajlandók megtenni érte.
Számomra a fenntarthatóság is itt kezdődik. A műanyag zacskó nem jó, azonban, ha testi és lelki szempontból egészséges emberek közösségének építésén fáradozunk, akkor lesz a megoldás a műanyagra és minden más problémára is.
Bognár Károly
Eddig megjelent interjúk:
